1. rész: A rehabilitációról általában
Mikor beszélünk viselkedési problémáról? Hogyan alakulhat ki? A tünetek megnyilvánulási mértékét mi befolyásolja? Agresszió és félelem? Mindig van kiút az alagút végén? Hogyan zajlik egy rehabilitációs foglalkozás? Milyen kutyák segíthetik a rehabilitációt?
Mikor beszélünk viselkedési problémáról?
Elsőként talán kezdjük azzal, hogy mit értek viselkedési problémán, mert sokszor tapasztalom, hogy ez nem mindig egyezik a gazdák elképzelésével. Kiképzőként számomra nem tartozik ide, ha a kutya felugrál, nem behívható, húz a pórázon, szétrág- szétszed mindent a kertben, szökik…ezek nevelési hiányosságok. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy az emberek által elvárt jól neveltség egyik kutyának sem gyári tartozéka, így a gazda feladata, hogy arra megtanítsa!
Tipikus viselkedés problémás és egyben egyéni rehabilitációra szoruló kutyáknak azokat tudnám nevezni, akik csoportos képzésbe (=a képzés/tanfolyam során több kutya szabadon van engedve a pályán) nem betehetőek, mert például rettegnek/pánikolnak más kutyáktól, emberektől vagy ennek ellenkezőjeként agresszívan nyilvánulnak meg az irányukba.
Hogyan alakulhat ki a probléma?
A problémás viselkedést a gazda ?megörökölheti? vagy nála alakulhat ki tőle függetlenül, de sokszor a tudtán kívül őáltala.
Problémás viselkedést megörökölni nemcsak felnőtt, idősebb kutyánál lehet, hanem akkor is, ha rossz helyről választunk magunknak kiskutyát, így akár már 3 hónaposan jelentkezhetnek a gondok (pánikszerű félelem vagy agresszió!!).
A gazda által előidézett probléma sajnos egyáltalán nem ritka. Egy jelentéktelen egyszeri megnyilvánulásból, akár agresszív vagy félelmi reakcióról legyen szó, néhány hónap alatt komoly és súlyos problémát lehet generálni, kizárólag azzal, hogy csupa jó szándékból pont a rossz viselkedésre erősítünk rá (pl. pórázon morgó kutyát simogatással akarunk megnyugtatni).
Gazda okozhatja a problémát akkor is, ha a kutyája ?domináns? viselkedését nem tudja kontrollálni, kézben tartani.
A problémák nagy része, részben vagy teljes mértékben az elmaradt kölyökkori szocializációra ill. kisebb részben emberi hibára (pl. bántalmazás, félrenevelés) vezethető vissza, ezért nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy mennyire fontos a fiatalkori szocializáció (idegen kutyákkal, emberekkel, hangokkal szemben)! Ezzel kapcsolatban azért szeretném megjegyezni, hogy ha jól szocializált kölyökkutyánkat mondjuk 6 hónapos kora után évekig nem visszük kutyák közé, akkor sajnos a jó kommunikációs képességét részben képes elveszteni. Példaként egy nagy testű kutya kb. 2-3 éves korára nő fel teljesen, ekkor ébred teljes testi- és lelki tudatára, azaz az addig mindig nyámnyila nagy maci egyik napról a másikra magabiztos ?medvévé? válik, akit, ha a gazda nem tud kezelni, akkor komoly veszélyforrást jelenthet, akár rá, akár más kutyákra.
A viselkedési problémát a kutya számára a vélt vagy valós konfliktushelyzetek idézik elő, amiket más megoldás ismerete hiányában meneküléssel (félelem) vagy agresszióval próbál magától távol tartani. Ha ez beválik, mert az előidéző tárgy, személy, kutya eltávolodik tőle, akkor ezt máskor is alkalmazni fogja. Minél többször vezetett sikerre az adott viselkedés, annál ?magabiztosabban? fogja alkalmazni, azaz annál rögzültebb lesz a probléma.
A tünetek megnyilvánulási mértékét mi befolyásolja?
A tünetek mértékét és ?helyrehozási idejét? nagyban befolyásolja az adott egyed idegrendszere.
Legtöbb esetben egy stabil idegrendszerű, kiegyensúlyozott kutyának, aki mondjuk 1 éves koráig nem találkozott más kutyákkal, nem okoz gondot a beilleszkedés, sőt legtöbb esetben akár rögtön csoportba is tehető (akár 8-10 fős kutyás csoportba). Lehet, hogy 1-2 foglalkozásba is telik, míg kimerészkedik a gazda közeléből más kutyákat is megnézni, de ha a csoportot felügyelő kiképzőknek sikerül tiszta és egyértelmű szabályokat és a nyugodt légkört teremteni, akkor hamar feloldódik a társaságban. Ettől függetlenül ebben az esetben is még sokat kell tanulnia, de kifejezetten egyéni rehabilitációra nincs szükség.
Ennek fordítottja, ha egy gyengébb idegrendszerű kutya kölyökkorától kezdve megfelelő szocializációban részesült. Felnőve bár lehet, hogy kissé félősebb lesz társainál, de mégsem fog rehabilitációra szorulna.
Nehezebb a helyzet, ha az elmaradt szocializáció mellett az adott egyednek kevésbé stabil az idegrendszere (FONTOS: a félelem és az agresszió küszöbszintje öröklődik!), esetleg viselkedési problémája már régóta fennáll.
Agresszió és félelem?
A rehabilitációt igénylő problémák 2 nagy csoportra oszthatóak: félelmi és agressziós. Sokan tévesen úgy gondolják, hogy ez a két fogalom már önmagában is problémát jelent, holott ezek a kutya természetes viselkedési formái közé tartoznak és gond csak akkor van velük, ha túlzott mértékben, kontrollálatlanul jelennek meg. Bár két csoportról beszélünk, mégsem különülnek el élesen egymástól, hiszen sok esetben az agresszió hátterében félelem áll.
Sokat lehetne filozofálni azon, hogy a félelmi vagy az agressziós probléma a rosszabb vagy nehezebben kezelhető, de az tény, hogy az utóbbi komolyabb felelősséget ró gazdájára, hiszen a környezetére veszélyt jelent. Elmondható azonban, hogy a legtöbb agresszió problémával küzdő kutya, ha egy erősebb akarattal találkozik (pl. kiképző), akkor a probléma gyorsabban megoldható, mint a félelemnél, ahol hiába erősebb az ember, ha túllép egy bizonyos küszöbszintet a stresszhatás, akkor a kutyánál kikapcsol az addig tanult viselkedés és marad az öntudatlan és kontrollálhatatlan ösztönreakció, a pánikszerű menekülés.
Rehabilitációra a legtöbb esetben agressziós problémával jelentkeznek. Ennek oka egyszerű: egy félős kutya nem jelent potenciális veszélyt a környezetére, így a gazdák legtöbbje nem is éli meg olyan problémaként, ami szakember segítségére szorulna, sőt sokan nem is tudnak kutyájuk problémás viselkedéséről, mert mondjuk a kerten kívül sohasem engedték.
Mindig van kiút az alagút végén?
Sajnos a válasz az, hogy nincs. Bár néhány évvel ezelőtt talán saját magammal is vitatkoztam volna ezen, de mostanra be kellett látnom, hogy sajnos vannak olyan esetek, amikor annyira rögzült és súlyos a probléma, hogy a kutya már nem beilleszthető a társadalmi életbe. Szerencsére ezek az esetek nagyon-nagyon ritkák és majdhogynem kizárólag gyepmesteri telepeken, menhelyeken lévő kutyáknál fordulnak elő (általában alapvetően is gyenge idegrendszerű, telepen felnőtt vagy sokadik ?rossz? gazdát megjáró már egész viselkedési probléma góccal rendelkező egyedek). Még ha ezek a kutyák kapnak is lehetőséget a rehabilitációra és egy bizonyos szintre felfejleszthetőek, a gond az, hogy nincs, aki örökbefogadja őket (honnan is lenne, ha még a lelkileg teljesen épp, egészséges kutyáknak sincs befogadójuk?), így sajnos véleményem szerint számukra az altatás sokkal humánusabb megoldás, minthogy egy ketrecben éljék le az életüket. Szomorú tény azonban, hogy ha ezek a kutyák kölyökként jó helyre kerültek volna, akkor erre nem lenne szükség.
Gazdás kutyánál a helyzet ezzel szemben teljesen más (kivétel: örökletes probléma), ahol sokszor csak a gazda elszántságán és kitartásán múlik, hogy sikerül-e ismét élhető kapcsolatot kialakítania kedvencével.
Bár igen ritkán, de előfordulhat, hogy sajnos a kutya és gazdája annyira nem passzolnak egymáshoz, hogy mindkét fél érdekében a kutya elajándékozása jelenti a jó megoldást. Ilyen eset lehet például, ha egy nagy termetű, erős, agresszió problémás kutya gazdája egy ?nebáncsvirág? típusú nő és bármennyire igyekszik, esély sincs rá, hogy annyira megváltozzon, hogy a kutyáját uralni tudja. Azonban ez sem törvényszerű, hiszen hihetetlen akaratú és kitartású emberek mindig vannak.
Egyes kutyák problémája, főleg kezdeti stádiumban teljes mértékben megszüntethető (ezért is nagyon fontos, hogy mielőbb felkeressünk egy szakembert), míg másoknál, főleg, ha hosszabb ideje rögzült a viselkedés, csak mérsékelhető. Ebben az esetben a gazdának meg kell tanulnia, hogy mely szituációkra kell különösen odafigyelnie vagy elkerülnie. Minél rögzültebb, azaz minél hosszabb ideje fennáll a probléma, általában annál nehezebb és hosszabb időt vesz igénybe a kutya rehabilitációja, mivel egy számára megoldhatatlan konfliktushelyzetben a leginkább beivódott viselkedést fogja elővenni.
Hogyan zajlik egy rehabilitációs foglalkozáson?
A rehabilitációs foglalkozást minden esetben személyes egyeztetés előzi meg, ahol a kiképző felméri a kutya viselkedését, a gazda hozzáállását és a köztük lévő kapcsolatot. Erre mindenképpen szükség van, hiszen sok esetben a gazda nem tudja reálisan felmérni a problémát: vagy túl- vagy éppen ellenkezőleg lebecsüli azt.
Legtöbb esetben nem is feltétlenül a kutya ?helyrerakása? jelenti a legnagyobb feladatot, hanem az, hogy ezt a gazda is meg tudja tenni a kiképző segítségével ill. később teljesen önállóan. Ez a gazda részéről néha komoly hozzáállásbeli változást igényel, ami nem megy egyik napról a másikra, így a rehabilitáció hosszát a kutyán túl a gazda ?képessége?, szorgalma is nagyban befolyásolja.
A rehabilitáció a kiképző részéről sokszor igen nagy kreativitást igényel, hiszen minden eset teljesen egyedi, még ha a tünetek azonosak is. Nem minden módszer passzol minden gazdához (van olyan, hogy az adott gazda egyszerűen képtelen megvalósítani), ahogy nem minden módszer válik be ugyanúgy minden kutyánál sem. Természetesen vannak bevált sémák, amiken el lehet indulni, de előfordulhat, hogy egy-egy módszer zsákutcához vezet, mert az adott kutya nem a várt módon reagál rá, így változtatni kell rajta.
A rehabilitáció alapvető célja és menete, hogy kontrollált körülmények között mindig annyi konfliktus elé állítsuk a kutyát, amit még meg tud oldani, azaz pozitív élményekhez juttassuk. A terhelés mértéke és üteme mindig az adott kutyától függ, attól, hogy milyen gyorsan képes feldolgozni az adott helyzeteket. Ez az, amit siettetni nem lehet és sok gazdának bizony próbára teszi a türelmét, hiszen az elején lassabb, majd egyre inkább felgyorsuló folyamatról van szó.
A rehabilitációs foglalkozásnál a hangsúly mindig a kontrollált körülményen van (környezet, rehabilitáción részt vevő emberek, kutyák, előre megtervezett szituációk). Éppen ezért nagyon fontos, hogy a rehabilitáció főleg kezdeti fázisában a kutyát ne érje negatív élmény a kutyaiskolán kívül. Egy-egy rosszul elsült szituáció, ugyanis hosszú időre visszavetheti a fejlődését.
Milyen kutyák segíthetik a rehabilitációt?
Fajtársukkal szemben kommunikáció problémás kutyáknál szükség van a rehabilitációt segítő kutyákra. Ezeket 3 nagy csoportra tudnám osztani: oldó, gátló és közömbös. Bár 3 csoportot írtam, ezek mégsem különülnek el élesen egymástól, hiszen a legtöbb gátló kutyának közömbösnek is kell lennie – amíg a másik kutya nem akar nekitámadni -, illetve vannak olyan közömbös kutyák, akik oldók is egyben.
Egy-egy kutya rehabilitációjában nem egy segítő kutya vesz részt, hanem mindig más, attól függően, hogy az adott kutya éppen milyen stádiumban tart. Általánosságban elmondható, hogy kezdeti fázisban közömbös, agresszív egyedeknél gátló kutyákat használunk, míg a végső fázisban egyre inkább az oldó kutyák kerülnek előtérbe. Eleinte a problémás kutyának a pályán csak egyetlen kutyával kell ?megbirkóznia?, majd az idő előrehaladtával egyre több kerül be a pályára, ami különösen nehéz kihívás, hiszen egyszerre kell sokfelé figyelnie.
Míg az oldó kutyákkal szemben nem sok elvárás van (legtöbb esetben fiatal, játékos szukák), addig a gátló és közömbös kutyáknál alapfeltétel a teljes kézben tarthatóság, hiszen a rehabilitáció azon szakaszában használjuk őket, amikor a másik kutya részéről a legnagyobb a kockázat, hogy esetleg neki akar támadni vagy félős kutya esetében, hogy semmiképpen se akarjon a másik kutyával kapcsolatot létesíteni.
Igen ritka, hogy ezek a kutyák kifejezetten erre a célra lettek kiképezve, sokkal inkább olyan gazdás kutyákról van szó, akik jó kommunikációs készlettel rendelkeznek és ezáltal az adott problémás kutya fejlődését elő tudják segíteni. A tapasztalat azt mutatja, hogy a vagány ?utcagyerek? kutyák, akik később gazdához kerültek, ilyen szempontból különösen jó képességekkel rendelkeznek.
Alapvetően úgy gondolom, hogy majdnem minden kutya használható segítő kutyának, csak az nem mindegy, hogy melyik problémás kutya, melyik fázisába tesszük be őket. Ez az, amihez már nagyon jól kell ismerni a kutyákat.
Sohasem késő segítséget kérni!
A fentiek alapján a válasz talán már mindenki számára egyértelmű, hogy miért van szükség rehabilitációra. Minden kutya esetében a cél az, hogy az őt körülvevő világba be tudjon illeszkedni és ha nem is feltétlenül mindenkivel barátságos, de minimum közömbös vagy legalább kontrollálható legyen. Egy nem kiegyensúlyozott kutya viselkedése stresszhelyzetben könnyen átbillenhet félelembe (pánikba), rosszabb esetben viszont agresszióba. Viselkedés problémás kutya rehabilitációjában segítséget kérni sohasem késő, sőt mondhatni a gazdának ?kutyakötelessége? 🙂
A következő részben a félelmi problémákat fogjuk részletesen tárgyalni. Hamarosan jön!
Szita Boglárka